"...Annak idején, amikor Orszáczky Jackie még itthon volt, egy alkalommal lejött a mi bulinkra is, megnézte, mit csinálunk. S ha egy zenész végignézi, mit csinál a másik, akkor már érdekli a dolog. Jackie a buli után odajött hozzám és azt mondta, jó, amit csinálunk. Frank Zappa utánérzés, de jó! Én csak néztem... Tudtam, ki volt Zappa, de nem tudtam, hogy hasonló dolgokat csinál a színpadon. Ez még a hetvenes évek elején volt, akkoriban a P. Mobil elôdje, a Gesarol volt a rivális bandánk. Késôbb változott a zenekar stílusa. Ahhoz, hogy eladható legyen és be tudjunk kerülni a popberkekbe, stílust kellett változtatni. Progresszív rockzenével moccanni sem lehetett. Akkor jött az ötlet, próbáljuk meg a diszkót, ez vadonatúj dolog, megtanuljuk, s lehet belôle valami. Elkezdtünk próbálni, fél évig gyakoroltuk, mert kiderült, nem is olyan egyszerű. Utána a műsorban volt négy diszkó nóta és a bulikon este 7-tôl 11-ig ezeket is játszottuk. Annyit sikerült elérnünk, hogy 1977-ben befértünk a Tessék választani című műsorba a Gyere kislány, gyere című nótával. De még ezt sem fogadták el simán. Vita volt a szövege miatt. Fintorogtak egyesek, hogy szexes, félreérthetô. Victor Máté erôltette, hogy na, ne hülyéskedjetek már gyerekek... Végül valahogy csak befért a mezônybe és mivel abban az évben rossz volt a színvonal ? és ez a nóta jó volt! ?, siker lett. A bemutató est után odajött hozzám a német televíziótól valaki, hogy neki tetszik a dal, megveszi, menjünk az NDK-ba! Anélkül, hogy valaki elintézte volna, vagy perkáztam volna valakinek, kétszer voltunk az NDK-ban, négyszer szerepeltünk az ottani tv-ben és felléptünk a Friedrich Stadt Palace-ban is. Úgy tűnt, sínen van a dolog. Akkor még Mónika (Csuka Mónika ? a szerk. megjegyzése) is velünk volt. Késôbb nálunk is csináltak tv-felvételt, a baj csak az volt, hogy a dal nem került önálló kislemezre, hanem egy csomó kutyaütôvel együtt nagylemezre tették. Az ügyet azért nem szívtuk mellre, a fontos az volt, hogy az áttörés megtörtént. Közben fuzionáltunk a Mikrolieddal és megbeszéltük, hogy írunk 10 hasonló nótát és meglesz a nagylemez. Csakhogy... Jött a Metronom '77 és tôlünk nem fogadtak el egyetlen nótát sem. Pedig olyat, mint a Gyere kislány, gyere, írtunk tízet. Ha rájöttél a diszkó nyitjára, már egyszerű volt. Ma is tudnék ilyen dalokat írni; mert tudom, mi a titka a dolognak, mit kell elkapni, a többi már nem érdekes. De tôlünk egy nótát sem fogadtak el, csak a Mikroliedét. Döntés elôtt álltunk. Vagy elfogadjuk azt, amit ránk bíznak és akkor kísérôzenekar leszünk, vagy kiszállunk? De ezt meg nem tehettük meg, mert Mónika a feleségem volt, gyerekem volt és én akkor a rockkal már leszámoltam. Frank Zappa, Alice Cooper, kit érdekelt? Úgy gondolkoztam, igen, megcsináljuk a dalfesztivált, utána bekerülünk az ORI műsorba, haknizunk, kísérjük Kottyonfitty Klárit vagy akárkit, teljesen mindegy, adják ide a pénzt. Lázadozás? Marhaság! Befejeztem, kész, gyerekem van, keresni fogunk, s ez így lesz jól! De hiába terveltük ki, nem fogadták el egyetlen nótánkat sem. A Metronomon lekísértük a Mikroliedet, akiket már szívbôl utáltunk, mert a lányok azt hitték, ôk a sztárok. Hiába énekelt velük Mónika, ô már csak egy összekötô kapocs volt, s a dolog már csak miatta élt. A Metronom '77 után aztán kirúgtuk ôket. Ez után történt a váltás. Nekem "szerencsém" volt. Mónika kirúgott, megszűntem, egyedül maradtam. Ekkor döntöttem ? 77 ôszén ?, hogy na most még egyszer nekifogok és azt csinálok, amit akarok. Egy a lényeg, legyen új banda! "Aput" már régóta ismertem, egy idôben együtt játszottunk lent a Balatonon. Én a szemében annak idején egy büdös paraszt voltam. Ô a Korong együttesben játszott és rendkívüli módon el volt telve magával. A Korong olyan banda volt, hogy ott bárki írhatott nótát és ha bemutatta, a többiek fogták a fejüket, jaj de jó, állati tehetséges vagy! Aztán felmentek a színpadra és szenvedtek. Amit csináltak nem volt rossz, de nem tudták eladni. Amikor elkezdtem bandát csinálni, Miklóska úgy került a képbe, hogy az elsô elképzelések szerint még Mónika lett volna a basszusgitáros, de amikor elment, helyette kellett valaki. Miklós Tibi, a szövegíró ajánlotta, hogy próbáljam ki Miklóskát. Gondolkoztam a dolgon. Mit kezdjek ezzel a Miklóskával? Különös figura. Nem lehet fegyelmezni, összeférhetetlen. Egyetlen dolog szólt mellette, tudtam, jó nótákat ír. És azt is tudtam, hogy eddig nem talált olyan valakit, aki jól elénekelte volna azt, amit megírt. Korábban egyetlen jó dolgot csináltak. 1972-ben a Jézus Krisztus Szupersztárt. De az se jött be. Nem azért, mert rossz volt, hanem mert azt mondták, ez klerikális darab... Szóval, úgy gondoltam, hogy ez a Miklóska írhatná a dalokat, én meg a szövegeket. Mert az álmom az volt, hogy egyszer olyan dalokat írjak, amilyeneket szeretnék. S most itt volt az alkalom. Tele voltam ötletekkel, gondolatokkal. Egyik nap aztán elmentem Miklóskához. Olyan hülye ötlet volt, hogy ki kellett próbálni. Leültünk beszélgetni. Különösebb dolgokról nem beszéltünk, csak tervezgettünk, ki mit szeretne. Jöttek a nagy álmok, hogy egyszer majd mi leszünk a BEATRICE. Persze akkor még az sem volt eldöntve, hogy ez a név maradjon-e? Elkezdtünk dolgozni. Miklós Tibi külföldrôl hozott egy kazettát. Egy ausztrál banda játszott rajta, akik abban az idôben nagy sikerrel turnéztak. Az AC/DC volt. Meghallgattam a szalagot. Öreg zenészfüllel azonnal felismertem, ez egy boogie, ez egy rock and roll, ez egy blues. Eleinte teljesen antipatikus zene volt, semmi érdemleges. Aztán többször meghallgattam, s egyre jobban tetszett. Ahogy Bon Scott énekelt. Nekem azóta is ô az isten. Végül levittem a kazettát megmutatni a többieknek. A két másik tag, Donászi Tibi és Gidófalvy a Theátrumban játszottak korábban. Bartókot és hasonló zenéket játszottak annak idején, mondanom se kell, tisztességesen fintorogtak, hogy na ezt azért mégse... Mondtam nekik, ne kapkodják el, próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk. Sikerült valahogy meggyôzni ôket. Elkezdtük tanulni a dalokat, közben pedig írtuk a saját számokat. Az elsôt Miklóska hozta, a Motorizált nemzedéket. Hogy ideológia, meg hasonló? Szó se volt róla. Mindig utólag magyarázták bele a dolgokat abba, amit csináltunk. Nálunk ahhoz, hogy az ember valami sajátot tudjon csinálni, ügyeskedni kell. Elôbb pénzt kell szerezni, megismertetni a neved. Haknizni, vendéglátózni, másolni, helyezkedni, aztán, amikor már bemelegítetted a helyet, jöhetnek a saját dolgok. Az a Rice, amelyik a diszkót játszotta, játszott Bill Haleytôl egy félórát, a Beatlestôl egy félórát. Vendéglátóztunk azzal a bandával a Margit szigeti kaszinóban is. A legsikeresebb blokkunk a Beatles blokk volt. Az emberekben viszont csak az maradt meg, hogy a Beatrice egy diszkó- zenekar. Fenét! A diszkó csak arra kellett, hogy az éppen divatos vonalon erôltessük be magunkat a köztudatba. Megélni is kellett valamibôl. De játszottunk ezzel egyidôben Grand Funkot, Deep Purple-t, közben, hogy a közönségnek is kedvében járjunk, Mónika elénekelt egy- egy világslágert, mint a Chirpy, chirpy chip, chip. A második, harmadik vonal így dolgozik. Akkor még nem nagyon gondoltunk saját stílusra. Egy volt a fontos, hogy a belsô körre kerüljünk. Az Illés annak idején a Táskarádióval futott be, ami botrányosan rossz nóta, de valamivel mindenképpen be kell jutni, s aztán rajtad áll, hogyan élsz a további lehetôségekkel... Aztán persze mindig kiderül, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, és a háttérben komoly erôk dolgoznak, s ezeket ma már nagyon is jól ismerjük. De akkor még nem ismertük, akkor még azt hittem, hogy a hit, a tehetség önmagában elég. Szóval, amikor az AC/DC-t elkezdtem tanítani a többieknek, eleinte fintorogva csinálták, de amikor belejöttünk, ôk is mondták, egészen jó, csak még azt nem tudtuk, kell-e majd a közönségnek. Nálunk akkoriban ilyen zenét nemigen játszottak. Aztán Miklóska hozta a saját nótákat is. A Motorizált nemzedék után a Jerikót. Jó nóták voltak, de tele hétnegyeddel. Mondom Miklóskának, te ide figyelj, még nincs lemez, még nincs semmi, ne hétnegyeddel gyere, ide négynegyed kell! Itt van ez az AC/DC, igazán nem ördöngös dolog, amit csinálnak, mégis csoda jó. Egyszerű zene, de mégis van benne valami új. Úgy játsszák a bluest, ahogy még senki... Hát így indult a Beatrice! Fogalmunk se volt, hogy közben a világban, Angliában mi történik. Hogy punkok vannak, botrányok, új zene. Nem is érdekelt bennünket. Egyelôre csak arról volt szó, hogy megéljünk. Azért maradt meg a Beatrice név is, mert egy-két vidéki helyen még emlékeztek rá, megvolt a helyünk. El is adtam rögtön a bandát, de már Mónika nélkül. Ezek a helyek késôbb lekoptak, mert jött a saját program, az új dalok. Motorizált nemzedék, Jerikó, Viszlát, Kifakult sztár, Térden állva, Csodálatos emberi ész... És a közönség is lassan kezdett megismerni bennünket. Járni kezdtek a Beatricére. 1978 nyarán már a Budai Ifjúsági Parkban is játszottunk. A vezetôket persze meg kellett gyôzni, hogy meg tudjuk csinálni a dolgot Mónika nélkül is. Az elsô bulikon ugyanis alig néhányan voltak és menteni kellett az üzletet. Egyszer aztán bejött négy szakadt gyerek, leültek az elsô sorba és tök unottan néztek bennünket. Szám közben odahajoltam Lajoshoz és mondtam neki: Te, ezekbôl jönnek még ötszázan meg ötezren és akkor leszünk nagyok. Ezek a szakadtak jönnek majd hozzánk, a mi zenénk nekik szól. Ez volt az indulás. Jó volt a banda. Bôrcuccokban játszottunk, ami akkor még nem volt divat. A zene is új volt, lehetett belôle valami. Harmadik alkalommal már kétszázan voltak a Parkban és kb. a hatodik bulin történt meg az, amit vártunk. Összejött a stabil 1000-1500 fôs Rice közönség. Akkor már rentábilis zenekar voltunk. AC/DC-t, Rolling Stonest, Deep Purple-t játszottunk és saját dalokat. Keményen! Július elején aztán az egyik buli alkalmával a 168 órától kijött egy riporter, hogy interjút akar. Na végre, itt vannak ? mondtam magamban ? ezt akartuk, hát csak jöjjenek! Mi akkor a punkról nem beszéltünk, nem is érdekelt bennünket. A riporter viszont mondja, hogy Ti punkok vagytok. Nafene! Nem tudtam, mirôl beszél. Nyilatkoztam neki egy kedveset és ezzel elintézettnek vettem a dolgot. De mint késôbb kiderült, ez a nyilatkozat nem hangzott el, helyette viszont kommentálták a koncertet és megkaptuk a bélyeget. Punkok vagyunk. Elôtte ugyan már kifogásolták, hogy túlságosan kemények, agresszívak vagyunk, a közönség körében is voltak kisebb botrányok, de punkokról szó sem volt. A közönség körében akkor már volt egy mag, amelyik esküdött a Beatricére. Akkoriban mindenki Piramis meg Mobil rajongó volt, ezeket a srácokat megfogni nem lehetett, a szakadtakat viszont igen. Nekik senki nem játszott. Az emlékezetes eset a foci VB idején történt. Ment a buli, a rendezôk az irodában nézték a tv-t. Mi persze szokásunkhoz híven, löktük a színpadon a nagy dumát: amit most hallotok, az nem hallható lemezen, ez nem olyan, mint a többi banda zenéje stb... Nagyon jó volt a hangulat, a színpadon majd szétrobbant a banda a jókedvtôl. Hathónapos zenekar voltunk és már elég jól ment a dolog. Lehetett belôle valami... Arra gondoltunk, ha ez most már ilyen jól megy, akkor két- három hónap múlva itt mindenki megôrül. A Csodálatos emberi ész című nótát játszottuk. Neutronbomba, megsemmisülés... hasonló dolgokról szól a szöveg. Miklóskával megbeszéltük, hogy szerzünk egy koponyát az elôadáshoz, de mivel nem sikerült, szereztem egy combcsontot. Be volt dugva a nadrágszáramba, elôvettem, mutogattam, szopogattam. Utálatos dolog volt, ez tény, de jól alátámasztotta a mondanivalót. A bulin ott volt egy régi ismerôsünk, egy kis csaj, akit Tádénak hívtak. Megy a buli, rendesen rájátszunk a szövegre, egyszer csak a tizedik sorból beindul a kis csaj, mászik elôre a fejeken át, odaáll a színpad elé, bemutat és ordít: Ferooooo! Körülnéztem, hol vannak a rendezôk. Láttam, senki sincs a közelben, mondtam magamban, ennek a csajnak most fel kell jönnie! Innen már manipuláció volt az egész. Mondtam neki; gyere! Éreztem, hogy valami óriási dolog sül ki belôle. A csaj a színpadon azonnal elkezdett táncolni. Szuper jól csinálta. Olyanokat művelt, amivel úgymond, nem értettünk egyet, de hagytuk. A következô történt: terpeszben álltam, és énekeltem az egyik AC/DC nótát. Miklóskáék üvöltöttek, teljes a sakál-vokál, egyszer csak érzem, hogy a lábam között valami motoszkál, s ahogy lenézek, látom a csont ott van elöl és a kis csaj hátulról csüszköli. Én, mintha mi sem történt volna, átlépek a csonton ? úgy kell csinálni, mintha nem értenék egyet a dologgal, különben is miért nincsenek itt a rendezôk, tessék ezt a nôszemélyt kivezetni! ? közben persze kinézek Miklóskára, hogy ááááá! nagyon jó a buli, ez kell! Fél szemmel a közönséget is figyeltem, mit csinálnak. Teljesen bezsongtak. Egymás hátát csapkodták, röhögtek. Ôrjöngés volt. A közönség átment hülyébe. A kis csaj, amikor látta, hogy tiltakozok, átpártolt Miklóskához. Körbetáncolta, kellette magát, én meg intettem, hogy Apu legalább csináljon úgy, mintha nem tetszene neki a dolog. Erre Miklóska is elkezdte, hogy na dehát, mégis... A csaj erre fogta magát ? hülyék vagytok felkiáltással ? belökte a csontot magának és azon elkezdett melózni. Ilyen show-t életemben nem láttam. Lenézek az elsô két sorba, ahol a kemény gyerekek álltak. Négy kiló szög mindegyiken, Patkány és a többiek... Egyszer csak megindulnak és komótosan másznak fel a színpadra, körbeállnak. Mit mondjak, beszartam. Mert mi van, ha összetörik a cájgot, amit keservesen szedtünk össze. Idegességemben húzni kezdtem a rágógumit, mire ôk is húzni kezdték és elkezdtek táncolni. A csajnak közben a torkára szaladt a csont. Teljes volt az onanizáció! Egy gomb tartotta már csak az ingét és az egyik melle állandóan kikéredzkedett. Te jó isten, mi lesz, ha kibuggyan!? Ez lesz a legnagyobb szám, tutti, hogy ettôl mindenki megôrül. A csajnak ki is bomlott az inge és elkezdett a mellével játszani. A közönség persze azonnal ôrjöngeni kezdett. Na, de erre már megjelentek a rendezôk is. Hello, mi folyik itt?! Behívtak az irodába. Tudtam, gáz van, ki kell találni valamit. Azzal nyitottam be, hogy Lacikám, azért jobban odafigyelhetnétek, mi történik. Ne haragudj, ha a Piramist meg tudjátok védeni az atrocitásoktól, akkor védjetek meg bennünket is! ? Miért nem lökdösted le ôket? ? kérdezik. ? Még csak azt kellett volna, hogy ezek a bôrösök aztán megtámadjanak és megkéseljenek. Mit képzeltek, inkább játszom, minthogy kitegyem magam támadásoknak. Na, valahogy elsimult a dolog, ez a szöveg mentett meg bennünket. Már azt hittem megúsztuk, amikor ez a rádiós botrány kipattant. Kapok egy táviratot a Parktól, hogy menjek be hétfôn. Bent jön a szöveg, mit csináltatok, a rádió is foglalkozott az üggyel, botrány van, nem tudunk mit tenni, a tanács azonnali hatállyal leállította a bulit. Nagyon sajnáljuk, de ki vagytok rúgva! Ekkor kezdôdött a Beatrice ügy. Tudtam, hogy a dolog igazságtalan, mert nem csak rajtunk múlt, hogy így alakultak a dolgok. Késôbb az ORI-ban volt egy tárgyalásunk, ahol elôvettek egy jegyzôkönyvet és sorolták, a rádióban magukról azt mondták, hogy a színpadon láncokkal összekötik magukat... Micsoda? ? Kérdezik a Park igazgatóját. Mondja, hogy ô ilyenrôl nem tud. Na akkor menjünk tovább! A színpadon ilyen és ilyen szövegek hangzottak el: támadás, meg hogy ne dolgozzatok!... Utána derült ki, hogy egy Sex Pistols koncert külsôségeit írták le, akik mindenfélét kiabáltak. Szóval elolvasták, mi az a punk, hogyan zajlik egy punk koncert, ott miket kiabálnak, milyen jelvényeket viselnek, s ezt az egészet átültették ránk. Akkor lett a Beatrice punk banda. Holott azt se tudtuk, mi az a punk? Utána persze már mi is elkezdtünk érdeklôdni, s megdöbbentô volt, amikor összeszedtük az információkat és rájöttünk, hogy amit mi akartunk, azt megcsinálták nyugaton. Akkor kezdték el ideologizálni, hogy miért írtam én ezt meg azt, mert hogy errôl énekelnek a punkok is. Miért adtuk ki a jelszót, hogy támadás, mit is jelent az, hogy Jerikó falai?... Mi, amikor ezeket a dalokat megírtuk, csak az volt a szemünk elôtt, hogy nekünk is van helyünk a nap alatt, mert jogunk van hozzá, mert úgy érezzük, hogy tehetségesek vagyunk. A magyar rockzene helyzete azért ilyen rossz, mert összefonódások, klikkek, monopolhelyzetben levô intézmények urainak a kezében van. Csak optimisták lehetnek a dalok. Másfajta dal hivatalosan nem létezik. Hogy érthetô legyen mirôl beszélek: a színházi életben van operett, tánc, balett, opera, komédia, színmű, dráma. A rockzenében is vannak zenekarok, amelyek az operettet képviselik. Jól is csinálják, amit csinálnak. De helyet kellene adni a drámának is. A Beatrice ebben a műfajban a drámai vonalat képviselte. Mi kezdetektôl fogva csak zenélni akartunk. Miklóskával csak egyben egyeztünk meg. Írhat annyi nótát, amennyit akar, a lényeg, hogy egyszerűek legyenek. A szimfóniákat ráér megírni 30 év múlva is. Mi életérzéseinket, saját gondolatainkat írjuk meg, s amikor elôször lefordították nekünk a punk szövegeket, akkor jöttünk rá, hogy ezer kilométerre hasonlóképpen gondolkoznak. Pedig ôk egy másik társadalomban nôttek fel. Hát ez meg hogy lehet? Atyaúristen! Mások már kitalálták azt, amit mi kitaláltunk, megcsináltunk. Az elsô megdöbbenés után aztán az volt a véleményünk, hogy menjenek ezek a k... anyjukba, nem érdekel bennünket a punk. Mi magyarok vagyunk, itt élünk, ezek a mi gondjaink. Lajos is nagyon pipa volt, hogy végre összejön valami és kiderül, hogy más már lelôtte a témát. A bulikat azért csináltuk tovább. Csepelen játszottunk az Ifjúsági Parkban. Akkor már híre ment a Beatrice ügynek, elindultak a pletykák és egyre többen jöttek a koncertre értelmiségiek is. Augusztusban Gödön találkoztunk Kôbányaival. A régi közönség persze jött utánunk, bárhová mentünk és bennünket is kezdett érdekelni, kik is ezek a gyerekek? Gödön, a buli elôtt beszélgettünk is velük. Meghirdettük, hogy gyertek ki délelôtt tízre, strandra megyünk, együtt leszünk. Egész nap dumáltunk velük, s az volt a benyomásom, hogy mi ezeknek a gyerekeknek az életében komoly szerepet játszunk. Jelentünk valamit nekik, kapnak tôlünk valamit, amit másoktól nem. A koncert délután ötkor kezdôdött és amikor kimentem a színpadra, olyan ragasztószag volt a teremben, hogy nem lehetett megmaradni. A srácok egész nap szívták, parkánt szedtek, még én adtam nekik pénzt, hogy inkább sört vegyenek, ne hülyítsék magukat! Ezt a napot, a beszélgetéseket a buli után sokáig elemeztük. Elsô pillanatban megdöbbentünk, mert elôjöttek a fasisztoid ideológiák és érthetetlen volt, hogy egy 12 éves srác miért gondolkodik így? Ezek a srácok elmondták életkörülményeiket, hogy nincs senkijük, hogy nem hallgatják meg ôket sehol, senki nem törôdik velük, hogy fölöslegesnek érzik magukat. S akkor jöttünk rá, hogy itt valami tragikus dolog történik körülöttünk, egy olyan réteget találtunk, akikkel nemcsak rockzenekarok nem foglalkoznak, de a társadalom sem törôdik velük. S ha már kinyitottuk ezt az ajtót és benéztünk, nem mondhatjuk, hogy hát igen, ilyen is van, menjünk tovább, mert nekem semmi közöm ehhez, én nem akarom ezt látni. Ahhoz, hogy az apád iszik és veri a családját, ahhoz, hogy a mostohaapád megnyomott és most már rendszeresen használ, ahhoz, hogy kivert kutya vagy, hogy kitagadtak otthon... Nem mondhattuk ezek után, hogy van nekünk elég bajunk, miért foglalkozzunk mi mások nyomorúságával is? Nekünk fel kellett vállalnunk ezeket a gyerekeket! Ha a banda rossz lett volna vagy nem arról énekel, ami ôket foglalkoztatja, nem hiteles, amit csinál, akkor biztos, hogy nem jövünk így össze. Egyszer Lajossal beszélgettünk és rájöttünk, hogy a magunk élethelyzetében, a zenében ugyanúgy a periférián vagyunk, mint ezek a srácok. Talán azért szerettek meg bennünket, mert arról énekelünk, ami foglalkoztatja ôket. Ez az érzés, az esélytelenség, a kitaszítottság, a perifériára szorítottság érzése sokban azonos. Hátrányos helyzetben vagyunk és a kitörési lehetôség minimális. Késôbb persze a kölcsönös kapcsolat kihatott a nóták születésére is. Ahogy megismertük azokat a problémákat, amelyek a gyerekeket foglalkoztatták, igyekeztünk dalba is foglalni azokat. A Kislány boogie például akkor született, amikor az egyik lány úgy maradt és gyereke született. Aztán a Mozgó Világban megjelent Kôbányai cikke Biztosítótű és bôrnadrág címmel és ettôl kezdve a Beatrice ügy politikai ügy is lett. A Rice túldagadta önmagát és egy idô után azt vettük észre, hogy tehetetlenül sodródunk az eseményekkel. Hurokból hurokba lépünk és egyre inkább azzal voltunk elfoglalva, hogyan húzhatnánk ki magunkat a dologból. Így lett végül is a Beatrice "botránybanda", ami eleinte nekünk is állatira tetszett. A nagy felhajtás. De aztán kezdtük észrevenni, hogy már csak eszközök vagyunk, manipulálódunk... Megfélemlítettek, kitiltottak, leállítással fenyegettek bennünket. Kezdett egyeseknek veszélyessé válni a zenekar. Mi akkor ezt nem vettük észre, hogy ez veszélyes dolog volna. Közben aztán annyira felgyorsultak az események, hogy már nem lehetett megállítani a dolgokat. Bennünket elkönyveltek egy skatulyába és onnan kimászni nem lehetett. De azért megpróbáljuk, csináltunk egy új koncertprogramot, az Európát, ami minden tekintetben más, mint amit korábban csináltunk. Nyitás... A munkamódszer továbbra sem változik, megpróbáljuk azt az elsô hullámot rögzíteni, ami alkotás közben ér bennünket érzelmileg, tudatilag. Azt is kijelenthetem, hogy mi nem tartozunk sehová, a magunk útját szeretnénk járni. Az, hogy a bandával mi lesz, teljesen mellékes. Nem egyezkedünk senkivel. Mi csak zenélni szeretnénk, dalokat írni, elôadni, ahogy mi érezzük, mi látjuk a világot..."